Kerekes székkel a katedrán
Mindkét lábát amputálták. Ám a 36 éves tanárnak eszébe sem jutott, hogy a munkáját félbehagyva hazajöjjön. Az iskola rámpát épített, tíz héttel a baleset után kerekes székben tanított tovább. Azt mondja, kihívás volt számára, no meg így elmaradt az a bizonyos „sebnyalogatás”, mert, aki csak a falakat nézi és gondolkodik, előbb-utóbb nagyon elkezdi magát sajnálni. Az „önmindenreképes” amerikai szemlélet és a körülmények valóban lehetővé tették, hogy teljes életet éljen. Moziba járt, áruházba, a barátokhoz, még a karneváli forgatagban is volt, hiszen csak telefonálnia kellett, és az autóbusz oda vitte, ahová kérte. Ingyen.
– Minden középületnél rámpák voltak, a járdák lekerekítve. Az ember azt érezte ebben az embertelen kapitalista környezetben: a társadalom fölkészült arra, hogy tovább dolgozhassak, eljárhassak szórakozni – teszi hozzá dr. Galántai Ambrus –, és ez jó volt. Az ismerősök azzal engedtek utamra: „Ha hazamész, neked díszkaput emelnek, egész életedben nem lesz semmi gondod, mert olyan becsületet csináltál a magyar népnek.”

Díszkapu helyett kemény harc
Az amerikaiak tévedtek. Itthon nem hatódtak meg attól, hogy az amputált lábú magyar tanár milyen jól helytállt Amerikában.
– Azzal kezdték, hogy „Ön akkor rokkantnyugdíjas lesz.” Miért lennék? – válaszoltam. Hetekbe, hónapokba tellett, amíg mindenkit meggyőztem, hogyha nyugdíjaznak, attól kezdve a kukában kotorászhatok – meséli. – Én tanárember vagyok, nem pedig futóbajnok. A fejemre nagyobb szükség lehet, mint a lábaimra.
Az Amerikát megjárt tanár olyan társadalomban nőtt fel, ahol azt mondták: „Az ember a legfőbb érték”. Nem ezt érezte valahogy. Az akkori Mező Imre úti nagy SZTK-ban 21 lépcső vezetett fel a vizsgálatra, ahol kiállították a papírt, hogy neki tényleg nincs lába. Nem segített a szakszervezet sem, hogy megfelelő lakáshoz jusson, csak néhány üdülőjegy volt, amit felajánlottak neki. Még Losonczi Pálnak, az Elnöki Tanács akkori elnökének is írt levelet, de nem történt semmi. Végül kemény harc árán elérte, hogy folytathatta munkáját Fóton. Kreáltak neki egy tanár-népművelő státuszt, melyet azzal hálált meg, hogy életet lehelt a szürke hétköznapokba. Tanítványait rangos szavaló- és szépkiejtési versenyekre készítette fel, meg is nyertek mindenféle versenyt, irodalmi színpadot, pantomimegyüttest, countryzenekart, műsoros és színházi estet szervezett, szerkesztette a helyi tv-híradót.

„Nekem mindenhez jogom van”
– A baleset után azt mondtam: kérem, nekem mindenhez jogom van, munkához, családhoz, gyarapodáshoz, előmenetelhez, társasági élethez, barátokhoz, nőkhöz – idézi fel a pillanatot dr. Galántai Ambrus. – Mindenben előre kell lépnem. Nagy ház kell és nagy család.
Jelentkezett a jogi egyetemre, mert dr. Galántai Ambrus akart lenni. Családi házat épített, olyat, amely akár Amerikában is megállná a helyét. Három helyen tanított, a környék seregnyi gyereke járt hozzá angolra vagy olaszra, és mellette ki-be járt Ausztriába „seftelni”, mert az építkezés iszonyú pénzeket emésztett fel. Még arra is maradt energiája, hogy asszonyt kerítsen magának, az első felesége ugyanis magára hagyta a baleset után pár évvel. Azt mondja: soha nem volt benne görcs, nem egy nő volt szerelmes bele, és talán még ma is sokan bele tudnának szeretni. Ez nem szerénytelenség, az 58 éves férfi igencsak fiatalos és nagyon jóképű. A „programjából” sok minden megvalósult, igaz a gyerekekből csupán kettőre futotta a „magyar standardnak” megfelelően.

Róma, Los Angeles
Tíz évvel ezelőtt, 48 évesen került a Külügyminisztériumba, amikor a rendszerváltozás után tiszta múltú, nyelveket beszélő embereket kerestek. A konzuli főosztályra kérte magát, itt hasznosulhattak leginkább a tanári tapasztalatai, az emberismerete és az empátiás készsége. A fogyatékossága nem került szóba, csak néhány évvel később, amikor a római konzuli posztra pályázott.
– A bicebócaságom komoly hendikepet jelentett – mondja. – Akkor bizony gondolkodóba estek, hogy ki merjenek-e küldeni. „Képes vagy te egyáltalán erre? Még parkolni sem tudsz Rómában. A konzuli osztály és a nagykövetség másfél utcányira van egymástól, kocsival nem lehet közlekedni, gyalog pedig nem tudod megtenni.” – erősködtek.
Kivett tíz nap szabadságot, kiutazott az olasz fővárosba, hogy kipróbálja, valóban képes-e naponta többször átsétálni. Képes volt. Mint ahogy néhány év múlva a Los Angeles-i konzuli munkát is képes volt ellátni. Igaz, csak három évig, mert idén nyáron hazahívták. Most az egyik információs főosztályon dolgozik.

A vagányból óvatos bicebóca
Az egykori konzul nem beszél a jövőről, csak az aggodalmait említi: mi lesz, ha néhány éven belül cserbenhagyja a teste, vagy egyszerűen nem tud műlábbal menni, mert feldörzsöli, esetleg nyugdíjazzák. Ő a családfenntartó. Gyönyörű felesége, Anna 17 évvel fiatalabb nála, és bár többfajta végzettsége van, a gyermekszülés, a külföldi kiküldetés és a családi háttér megteremtése miatt csak ritkán és rövid ideig vállalhatott munkát. A fiúk gimnazisták, Lackó 16, Öcsi 15 éves. Ezek a gyerekek még túl fiatalok, legalább tíz évig kellene dolgoznia, hogy nyugodtan engedje őket a maguk útjára.
– Lackó három-négy éves lehetett, amikor láttam rajta, hogy nagyon foglalkoztatja a balesetem. „Apu, amikor jött az a részeg ember azzal a kocsival, miért nem ugrottál félre?” – emlékszik vissza dr. Galántai Ambrus. – Nagyon meghatódtam. A kicsi fiam szeretné úgy eljátszani a balesetet, hogy most másképp legyen a csattanója. Éppen ezért nagyon fontos volt számomra, hogy legyen valami társadalmi presztízsem. Hogyha valaki a fiúknak célzást tesz az apjuk „lábatlanságára”, azt válaszolhassák: „De apu három nyelven beszél, Rómában és Los Angelesben volt konzul.” Remélem, sikerült. Ma is hálás vagyok a Külügyminisztériumnak, hogy mindehhez hozzásegített.
Az egykori nagy „vagány” most óvatos ember. Egyetlen fő programja van: dolgozni.

Ignácz Bea